Magyarország jövője vidéken dől el. A
magyar nép jövője azon múlik, hogy sikerül-e megőrizni a termőföldet,
természeti erőforrásainkat, melyek a 10 millió magyar ember megélhetéséhez, az
ország fenntartható fejlődéséhez nélkülözhetetlenek - vagy végérvényesen
elveszítjük azokat"
A fenntartható vidékfejlesztés a helyi
erőforrásokra és a helyi közösségekre épít. Alapvető feltétel, hogy a helyi
erőforrások felett a helyi közösségek (vagy azok tagjai) rendelkezzenek.
Ha a közösségeket megfosztják a jövedelem megtermeléséhez, vagyis a
megélhetéshez szükséges erőforrásoktól, akkor megindul a fiatalok
elvándorlása, egyre kevesebb gyerek születik, egyre nehezebb
fenntartani az intézményeket, stb. Akik maradnak, azok is a városba járnak
dolgozni, vagy külföldre - így nem marad idő és energia a háztáji gazdaságra, a
közösségi életre. Ez zajlik napjainkban.
Elgondolkoztató, sőt rémisztő, hogy milyen
kevesen látják ezeket az összefüggéseket, a napjaink problémái mögött álló
valós okokat. A magyar társadalom nem nézett még szembe saját újkori
történelmével, saját sorsával. Bár egyre többen beszélnek arról, hogy az elmúlt
20 év, a rendszerváltás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket - a valós
okokkal még nem volt bátorságunk szembenézni.
Bármilyen különös is, de be kell látnunk,
hogy a rendszerváltáskor a magyar nép még rendelkezett az ország természeti
erőforrásaival - a termőföldek, erdők, vizek szövetkezeti, vagy állami
tulajdonban voltak. A földeken megtermelt jövedelem részben helyben maradt
" részben az államkasszába került.
A rendszerváltás után azonban beindult a
privatizáció, melynek eredményeképpen külföldi kézbe került az
élelmiszeripar. Ezzel az alapanyag termelő gazdaságok végtelenül kiszolgáltatottá
váltak. A megtermelt terményekből a feldolgozásban és a kereskedelemben
keletkező jövedelem nem a gazdákat, a vidéket gazdagította, hanem az új és
többnyire külföldi tulajdonosokat. Ezzel egy időben beindult a földek
privatizációja és az ún. kárpótlás is. Ma már biztosan állítható, hogy ezek a
folyamatok nem szolgálták igazán sem a kárpótoltakat, sem a vidéket. Az
emberek nem voltak felkészülve sem megfelelő tudással, tapasztalattal, sem a
föld megműveléséhez szükséges eszközökkel és tőkével - így többnyire nem
tudtak élni az akkor kínálkozó lehetőségekkel . Azok váltak a rendszerváltás
nyerteseivé, akik a privatizáció beindulásakor megfelelő tudással és tőkével
rendelkeztek" vagyis többnyire az előző rendszer haszonélvezői. Az
információ birtokában az agrárértelmiség előtt két út állt - a rábízott
közösséget szolgálni, vagy saját vagyonát gyarapítani. És ebben a
történelmi helyzetben az agrárértelmiség nagyobbik része megmérettetett és
könnyűnek találtatott. Trükkök százaival szerezték meg az addig közös vagyont,
és szorították ki a többieket - tisztelet a kivételnek.
Időbe telt, mire a lóvátett többség
ráeszmélt, hogy kisemmizték, hogy éppen azok lettek a rendszerváltás nyertesei,
akik ellen elméletileg beindult a változás... És ezek az emberek menet
közben még a maradék erkölcsi fenntartásaikat is félredobva elképesztő
pusztítást végeztek az erőforrásaitól megfosztott vidéki közösségekben. Így
alakulhatott ki az a helyzet, hogy bár Magyarországon a törvény tiltja a
külföldi tulajdonosok földszerzését - mégis a becslések szerint 1 millió hektár
termőföld van külföldi kézen. Ezeknek a földeknek a jövedelme, és a
hozzájuk kapcsolódó EU-s támogatások már nem a magyar családokat, magyar falusi
közösségeket gazdagítja. De nem csak a külföldi tulajdonosokkal van a baj.
Legalább olyan káros folyamat az, melynek során egyre több föld csúszik át
magyar spekulánsok kezébe is. Ma már több tízezer (100.000 ")hektáros
holdingokról hallani. Egész országrészeket szereznek meg szűk
érdekcsoportok. Ezek a nagyvállalatok a "hatékonyság" , a minél nagyobb profit
érdekében a lehető legkevesebb embert alkalmazzák bérmunkában, a lehető
legkevesebb bérért. A helyi kultúra, helyi közösség, a vidék jövője számukra
nem jelent semmit.
Persze az emberek többsége nem tud ezekről
a folyamatokról. A vidékiek értetlenül, tehetetlenül szemlélték az
eseményeket " nekik nem osztottak lapot ebben a játszmában. Többségük a
városba jár dolgozni három műszakban rabszolgamunkára valamelyik multihoz.
Fel sem merül bennük, hogy a falujukhoz tartozó földek az ő boldogulásukat
szolgálhatnák.
Mindeközben azonban a tudomány fejlődése
új kihívásokkal szembesítette az emberiséget. A Meadows
tanulmány volt az első jelzés 1972-ben, mely arra figyelmeztetett, hogy az
ipari növekedés véges. A nyersanyag és energiaforrások nem állnak korlátlanul
rendelkezésünkre. Minél jobban pörgetjük az ipari rendszereket és a fogyasztást
" annál gyorsabban érünk el ahhoz a katasztrófához, melyet a világ jövőjéről a
számítógépes modell 2030-2050 környékére jelez. Szembe kellene tehát nézni
azzal a kellemetlen igazsággal, hogy a növekedésnek határai vannak, hogy az
iparosodott emberi világ hosszú távon nem fenntartható. Ennek a felismerésnek
az alapján született meg a fenntartható fejlődés iránti igény. Az elmúlt
évtizedben ráadásul szembesülnünk kell az éghajlatváltozás hatásaival is. A
legnagyobb veszélyt az emberiségre azonban a termőföldek és a Föld élő
rendszereinek (ökoszisztémáinak) folyamatos pusztulása, a biológiai sokféleség
egyre gyorsuló és visszafordíthatatlan csökkenése jelenti.
A lehetséges kiút megtalálásához, a
fenntartható rendszerekre való átálláshoz két új tudomány
van segítségünkre: az ökológia és a rendszerelmélet. Az ökológia a földi
élet összefüggéseit, a természet rendszereinek működését kutatja, a rendszerelmélet
pedig segít abban, hogy a megismert részleteket el tudjuk helyezni a nagy
egészben, hogy megismerjük és megértsük a körülöttünk levő világot, és képesek
legyünk jó döntéseket hozni.
Magyarország és a világ megmentésére,
fenntartható pályára állítására csak akkor van esély, ha az emberek a lehető
leggyorsabban megismerik és megértik ezeket az összefüggéseket, és saját
szerepüket a folyamatokban. A fenntarthatóságra való átállásban mindenkinek
feladata van az egyszerű háziasszonytól a csúcs politikusokig. Elsősorban azt
kell megérteni, hogy vészesen fogy az idő. Ma kell cselekedni, ha azt
akarjuk, hogy legyen holnap!
A népfőiskoláknak óriási feladata kellene
hogy legyen a fenntarthatósággal kapcsolatos tudás átadásában, terjesztésében,
a közös gondolkozás beindításában, az emberi közösségek életképességének
visszaállításában. A felnőttoktatásnak azért is van történelmi szerepe ebben a
folyamatban, mert a mostani felnőtt, döntéshozói korban levő generáció
szembesült először ezekkel a veszélyekkel. Nincs idő várni, hogy az új
generációk, majd megtanulják az új ismereteket, és ők már fenntartható módon
fognak élni. MOST kell cselekedni ahhoz, hogy gyerekeinknek, unokáinknak élhető
világot hagyjunk hátra! A mai döntések végérvényesen eldöntik a jövőt.
Meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy az
emberiség és benne Magyarország megmeneküljön - soha nem látott, világméretű
összefogásra van szükség. Ehhez azonban elsősorban az emberi kapcsolatok
minőségét kell megváltoztatni. Az embertársainkért, a közösségért érzett
felelősség, a tisztesség, a szolidaritás, az együttműködéshez alapvetően fontos
pozitív kapcsolatok és a cselekvőkészség nélkülözhetetlenek a túléléshez.
Nagy a felelősségünk tehát, de azt is
látnunk kell, hogy a ma zajló folyamatok nem kedveznek sem a fenntarthatóságnak,
sem a népfőiskoláknak. Szembe kell néznünk a valós okokkal, a mélyére ásni
a mai magyar társadalom valódi bajainak - és pontos diagnózis alapján
megkezdeni a gyógyítást. Talán most még van esélyünk. A jelen történelmi
pillanataiban még mindenre van esély. Jelen vannak a magyar kormányban azok a
szakemberek, akik képesek a magyar vidéket fenntartható pályára állítani. A
kormány által nyilvános vitára bocsátott vidékfejlesztési stratégia
Magyarország utolsó esélye a megmaradásra. A háttérben azonban ott
munkálkodnak azoknak az érdekcsoportoknak a megbízottjai is - akiknek még
mindig csak a megszerezhető konc, az újabb és újabb milliárdok lebegnek a szeme
előtt - és elvakult tudatlanságukban megfeledkeznek arról , hogy az ő
gyerekeiknek is abban a pokoli világban kell majd élni, melyet éppen az ő
elvakult és féktelen szerzési vágyuk hív életre.
Meg kell tanulnunk és meg kell tanítanunk
minden olyan ismeretet, amire szükségünk lesz a megmaradáshoz, és meg kell
teremtenünk azokat az értékelvű, cselekvőképes közösségeket, melyek
képesek a pozitív változásokat véghez vinni.
Lehetetlennek tűnik, de nincs más út...
Induljunk el, és tegyük meg azt, amit megtehetünk. Ha mindenki beleteszi
tudása, és embersége legjavát, és elkezdünk egymásra komolyan odafigyelni,
akkor van esélyünk.
Legyen úgy!
Mezőfalva, 2011. október
7.
Ács Sándorné
© 2013 Kié legyen a föld?